Kedves naplóm,

Azt hiszem kezdek beilleszkedni,és az életem is végre a helyére áll.Igyekszem úgy viselkedni és állni a dolgokhoz ahogyan régen tettem,és megnyugtató az érzés,hogy vannak olyanok akikkel nem beszélek nap mint nap,vagy még talán hónapos rendszereséggel sem,szívesen látnak egy buliban és szívesen szórakoznak velem együtt,őszintén szólva nagyon jól esett az,hogy amikor beléptem az ajtón a nyakamba ugrottak és úgy köszöntöttek,egy "hiányzol" és egy "jaj de jó,hogy itt vagy,és láthatlak",viszont itt felmerül az a kérdés is,hogyha tényleg látni szerettek volna akkor miért nem írtak,hívtak,kerestek,hogy találkozzunk,mert esetleg,tényleg hiányzom nekik.Ezt a gondolatmenetet lezártam mielőtt bővebben el is kezdhettem volna,nem érdekel,örülök,hogy mindez megtörtént,hogy ott voltam abban a buliban és ahelyett,hogy mindenki hagyott volna a sarokban ülni,a társaság felé húzott és többen is,többször is beszélgettek velem huzamosabb ideig,és amiért ez tetszett az az volt,hogy nem én kerestem meg őket,hogy beszélgessünk,hanem ők jöttek oda hozzám,azt hiszem egy év után kezd minden visszaállni a rendes kerékvágásba,igaz még csak kis léptekkel is,de a cél felé tartok,hiányoztak és szeretném,ha ez az egész rendszeressé válna.

Kánikula van,hatalmas meleg amiből igazából még semmit nem érzékelek,mert itthon ülök bezárt ablakokkal a klimatizált lakásban.Talán furcsa lehet,hiszen nem sokan szeretik az ilyet,de én az esős időt részesítem előnyben,a tavaszt,az őszt.A legjobb kifogásom minderre annyi,hogy "jobban fel lehet öltözni",ami alatt annyit értek,hogy imádom a farmerdzsekis,farmernadrágos időt,talán a tavaszi születésemnek köze lehet mindehhez,nem tudom.

Tudniillik olyan lány vagyok,aki szerintem az átlagosnál is önbizalomhiányosabb,bár ezt senki nem szokta annyira észre venni akikkel nem beszélgetek éppen a képeimről,vagy akivel egyszerűen nem beszélgetek túl sokat...semmiről.Minden ott kezdődik,hogy nem voltam túl népszerű már az óvodában sem,rövidre fogva a szót,mindenki utált,és így teltek az általános iskolás éveim is,mígnem megtaláltam azt a lányt akivel már ovi óta ismertük egyást,de valahogy nem igazán vonzott a másik társasága,viszont valahogy megváltozott minden és kezdetét vette egy olyan életforma amibe mindig is tartoznom kellett volna.Hetediktől fogva,ő az a lány akire mindenbe számíthatok,és akiért az életemet adnám.
Ma már a középiskolás éveimet élem,túl vagyok az első kemény évemen,és következik a második ami csak mégkeményebb lesz.

Mindenki fél a középiskolától,van aki azért,mert egyedül és barátok nélkül megy,van aki azért,mert piszkálták régebben és nem szeretné,hogy ugyanez előforduljon vele mégegy iskolában,van aki szimplán a változástól fél,nos az utóbbihoz tartozom én.Félek minden fajta változástól,kisebbtől,nagyobbtól.A tanulmányaimat másik városban kezdtem ami durván másfél órára van,az otthonomtól,a választásom utolsó esély alapján történt meg,minden zavaros volt,és nehéz akkoriban,és még mindig nem értem meg azt,hogy egy 14-15 éves fiatal,hogy döntsön ésszerűen a további életéről,és arról,hogy melyik iskolában érdemes folytatni a tanulmányait,viszont szintén rossz ötletnek tartom azt,hogy mindezekről a szüleik döntsenek és a gyereknek ne hagyjanak választási jogot,valamint mégnagyobb butaságnak tartom azt,hogy a szülők elküldjék a 12-13 éves gyermeket messze az otthonuktól,kollégiumba és nyilvánvalóan hatosztályos képzésbe részesítsék őket,utóbbival semmi kifogásom,inkább a kollégiummal kapcsolatosan szeretném kifejteni a véleményemet,tapasztalataim alapján.Az elanyátlanodott hetedikesegtől kezdve a lázadókig vannak a kollégiumban,mindössze hatan,de már ez is sok(k).
Véleményem szerint egy 12-13 éves lánynak nincsen szüksége kínai nagyfal hosszúságú műkörmökre, valamint minden napos 2-3 zacskó chips és kóla fogyasztására,tudom ezekbe nekem nem lehet beleszólásom,és döntő jogom se,de ez azért mégis tragikus.Másrészről,életem legjobb napját éltem meg,mikor elmentem este zuhanyozni,és találkoztam egy hetedikessel,akiről akkor meg nem tudtam eldönteni,hogy már épp végzett vagy most készül csak fürdeni.Mivel a zuhanyfüggönyök el voltak húzva nem tudtam van-e valaki az első fülkében,nem volt.A hetedikes lány eközben rám köszönt és én visszaköszöntem,majd behúztam a függönyt és szépen nyugodtan letusoltam.Miután végeztem kijöttem a fülkéből,és arra figyeltem fel,hogy a hetedikes lány aki tíz perce köszönt nekem most döntött úgy,hogy elmegy fürdeni,ezért behúzta maga után a függönyt és azzal a lendülettél kinyújtotta a kezét a függöny oldalánál és a mellete lévő radiátorra ráhelyezte a véres tisztasági csomagját.Megdöbbentségemtől alig bírtam szóhoz jutni,talán még tátott szájjal is álltam ott,a lány kinézett a zuhany mögül,egyenesen rám,majd visszabújt és gátlások nelkül elkezdett zuhanyozni,kérdem én,az ilyen fiatalokat miért engedik el otthonról,ha láthatólag nem tud magáról gondoskodni,és ilyen trehány,talán nem is ez a megfelelő szó rá.
A másik megdöbbentő dolog az az,hogy a szobájuk éppen a miénk mellett található,tehát este nem sok esélyünk van a nyugodt alvásra egészen éjfélig.Egyik este,mikor az ablakunk nyitva volt,cigi füstöt éreztünk,de gondoltuk bárhonnan jöhet miért jönne éppen a kollégiumunkból,hát pár napra rá meglátogatott a nevelőnk és azzal a hírrel ajándékoztatott meg minket,hogy az elkövetők a hetedikes lánykáink voltak a szomszédból.Hat lányból egyeten egy volt aki tisztességesen viselkedett,aranyos,okos,és kedves volt,ő pedig,ha jól emlékszem kiköltözött.
A harmadik drasztikus közlendőm az lenne,hogy ezek az édes hetedikesek,a semmilyen stílusukkal nagyobb önbizalommal sétálnak végig az egész nagyvároson,mint amilyennel én bármikor is tudnék...
Igazság szerint imádok öltözködni és vásárolni,ennél jobban már csak fotózkodni imádok,de az emberek valahogyan nem látnak emögé.
Nem tudom,hogy én vagyok-e az egyetlen aki utcákat kerül csak azért,hogy egy vele egykorú banda mellett ne kelljen elmennie,és még így is lehajtott fejjel járkál,vagy az,akin,ha bármit is megdícsérnek -őszintén- nem hiszi el,és soha nem is fogja,ezen önbizalomhiányosságom miatt nem is tudok barátkozni,szeretnék,de nekem nem megy olyan egyszerűen,mint azt bárki más rajtam kívül megtudná tenni.Az a fajta lány vagyok,aki inkább elüldögél egyedül és csak figyeli,hogy mi történik körülötte,és nem unatkozik,érdekesnek találja,az a fajta lány vagyok aki örül annak,hogyha ráköszön az akivel tegnap egy asztalnál ültek,és örül,ha megkérdezik mi újság vele,de nem mer visszakérdezni,én olyan fajta lány vagyok,akinek,ha egyedül kell lemennie vacsorázni és látja,hogy tele van az ebédlő inkább sarkon fordul és még egy órán keresztül küszködik az éhségével.

Azt hiszem ezt teszi a velem egykorúakkal a társadalom,egyszer nem fogadták el,és utána úgy érzi,hogy már nem is fogják,a társadalomnak soha nem tudsz igazán megfelelni,de valahogy meg kell keresni azt a pontot,amikor azt mondod "Nem érdekel",és ha nem is sokkal,de elegendő önbizalommal rendelkezel majd ahhoz,hogy azt mondd,"Engem nem érdekel,hogy mit gondolnak rólam" !

Augusztus második napját töltjük,és sokkal tölt el az a tudat,hogy még 29 nap és vissza költözöm a kollégiumba,ahol rengeteg érdekes arc köszön vissza rám,ahol ezernyi szerelmes párt találok,és ahol a barátaimmal együtt élek,azt hiszem ez az egyetlen oka annak,hogy vissza húz a szívem,hiszen a barátnőmet,akit imádok,nem láttam másfél hónapig a nyári szünet alatt,mert nem tartózkodott otthon,iskola idő alatt pedig hét napból hatot együtt töltünk éjjel-nappal,és ez hiányzik.Hiányzik a sok nevetés,a késő esti boltba menetelek,két szelet sütiért,és a vásárlásaink is,hiányzik a város is,mert imádok ott lenni,valahogy leírhatatlan az az érzés amikor ott vagyok,csak egyszerűen otthon érzem magam,mintha eddig is oda tartoztam volna,imádom azt a várost,egyszerűen tökéletes.

Azt hiszem megtaláltam az otthonomat,a helyemet ahova tartozom,és úgy érzem mindenkinek erre van szüksége,szerető környezetre,igaz barátokra,akikre mindig számíthat,és akkor,majd mindenki úgy érzi,hogy otthonra lelt,és soha nem akar kizökkeni abból az életmódból!

Kedves naplóm,

Sokat gondolok rá,hogy vajon mit csinálhat most,kikkel van,vagy éppen boldog-e,és miközben mégha ő az is lenne én elrontom ezzel az egésszel a kedvemet,mert nem fogom már megtudni,hogy kikkel van,hogy mit csinál,hogy boldog-e,minden vágyam az lenne,hogy megtudjam,azt hiszem.

Nem tudom.Biztosan érdekelne,és örülnék neki,ha írna vagy találkoznánk és mesélne,hogy mi van vele,hiszen régen ez volt a napi programom,mindennap erre vártam,az üzenetére,hogy meséljen,úgy érzem elég szoros volt a kapcsolatunk,és igaz,hogy eltelt már 17 nap,de még mindig alig bírom kiverni a fejemből,bár ez érhető hiszen túl hosszú volt az "Ő meg Én",de ha rá gondolok,már nem vágyom a régmúltra,hiszen ha rögtön eszembe is jut,hogy mennyire nem működött már a végefelé és,hogy mennyit szenvedtem miatta,millió alkalommal megtehettem volna,hogy azt mondom:"Elég ezt már nem csinálom tovább!" ,de nem tettem,mert szerettem,és azt hiszem ilyen a szerelem,ezt teszi az emberrel,hogy a saját boldogsága már nem is érdekli,a lényeg az,hogy az Ő élete boldogságban teljen és Te tudj róla,de mikor már ez sem megy,mikor már egyre kevesebbet beszéltek,mikor már érzed,hogy alig akar mesélni tudod,hogy változás következik,és tudod,hogy mi lesz a vége,de próbálod magad lebeszélni róla.Aztán megtörténik,vége lesz az egésznek és jól vagy,azt hiszed jól vagy.Aztán meglátsz egy képet róla,egy ajándékot amit tőle kaptál,a rózsád,a naplód ami a közös emlékeitekkel van tele,és a pólója...Veled maradt egy darabja,amit olyan szorosan szorítasz magadhoz,hogy az anyag csaknem elszakad,olyan szorosan szorítod,hogy az arcod beletemetkezik és könnyeid törlője lesz,aztán ránézel és szét hajtod,magad elé emeled és elképzeled benne,elképzeled mennyire imádtad,mennyire jól áll rajta,aztán elgondolkozol,vajon jó-e,hogy nálad van ez a póló?! Az ő illatával,az ezer emlékkel.Nem jó,hiszen csak most lett vége,mintha csak pár pillanat telt volna el azóta,hogy eltávolódtatok,de nem,rengeteg idő,és azt hiszem már jó,ennyi idő után talán,TALÁN eljött az a pillanat,hogy elő tudom úgy venni,hogy mosoly legyen az arcomon,hogy elmosolyodjakak a sok emléken hiszen mennyire jó volt,de nem vagyok benne biztos,ezért inkább még a szekrény alján tartom valahol,no meg,lehet,hogy el se venné tőlem ha átnyújtanám hiszen "én illata van" és azt úgy szerette,lehet,hogy nem akarná mégegyszer érezni,vagy csak nyúlna érte,kapnék egy hamis mosollyal ejtett "Köszi!-t" aztán rögtön a mosógéphez futna vele,és bárcsak megállna,visszasétálna és kivenné onnan,magához szorítaná,még érezné az illatom,még érezné a könnyeim sós ízét,és lehet,hogy az ő könnye is kicsordulna,de nem tudom,hogy szeretett-e annyira,nem tudom,hogy érdekelném-e még annyira,és a legrosszabb,nem tudom,hogy érdekelne-e,ha mindez megtörténne.Az igen mellett szavaznék,és amilyen bolond a szívem talán újra ölélné,és újra csókolná,aztán mikor végre észbe kapnék,megint vége és rájövök milyen volt régen,miért lett vége,és rájönnék mennyire naív voltam,megint,de közben még mindig az járna a fejemben,hogy "De Ő nem olyan,mint a többi fiú,esküszöm,ő tényleg nem olyan!"

Visszatérve a való életbe,azt mondják szép vagyok."Anyám,hol élnek ezek?!"-gondolom én,de aztán jön egy elejtett üzenet az exedtől,-akivel mellesleg barátok vagytok-,hogy hiányzol neki,és szeret,hogy élete hibáját követte el mikor elengedett,és ilyenkor kicsit megdobban a szíved,elgondolkozol azon,hogy vajon mit tettél,hogy tényleg így gondolja,hogy tényleg ennyire akar,hogy sír érted,hiszen azt mondják,hogyha egy fiú sír utánad  tényleg szeret,és ugye ott az a kérdés,hogy,"de ugyan honnan tudnám már,hogy tényleg sírt-e?!"Hát onnan,hogy előttem sírt,láttam az arcát,azt a lefelé konyuló tökéltes ajkakat,és elgondolkoztam,belegondoltam milyen lenne megint,újra csókolni,fogni a kezét és képeket csinálni,de vajon szabad-e már ilyenekre gondolnom,17 nap után vajon lehet-e? Tényleg lehetne?Az egyik pillanatban még úgy gondolom "Igen,persz,hiszen miért ne?!" a másikban meg azon töröm a fejem,hogy az én 17 napja elment szerelmem vajon mit szólna ehhez,hogy ilyen könnyen elengedtem,de talán nem érdekelné,úgy ahogyan én sem érdeklem,ígyhát a kérdés az,hogy készen állok-e egy új kapcsolatra,képes lennék-e tényleg új emlékekre vele,és a válaszom egyszer igen egyszer pedig egy halovány talán.

Mástól várom a segítséget,a válaszokat a fel nem tett kérdéseimre,de miért? ,hiszen ebben csakis Én dönthetek,egyszer az "egyszer élünk" van a szemem előtt másszor pedig a "nem tudom,tényleg kéne?!" .Állandóan ezen jár az agyam akárhányszor csak eszembe jut,de miért?! Talán azért,mert akarom,mert én is elképzeltem magunkat,úgy ahogyan régen,eszembe jutnak a közös idézeteink,az édes jóéjt üzeneteink,a csókjai forró íze,elképzelem ahogy régen képeket csináltunk,és elkézelem,hogy csinálnánk most,elképzelem ahogy mellettem fekszik és kezeivel az enyém után nyúl,hogy simogat,és melegséget érzek a gyomromban és akarva-akaratlanul mosolyra gördül a szám,amit tudom mennyire szeretett,hogy állandóan azzal csábítottuk a másikat,hogyan harapdáljuk,és a másik már alig bírta,így újabb csókok csattantak el.Imádtam a haját,amibe beletúrhattam,azt a felülmúlhatatlan érzést amikor lecsúszott a keze a derekamról a fenekemre csókolózás közben,igen,imádtam,eszméletlenül,és imádtam ahogy romantikáztunk,mégha csak üzenetben is történtek meg,imádtam ahogyan nekem ír,ahogy az érzéseit leírja nekem,imádtam ahogy hozzám beszél,és azt is imádom,hogy tudja mi az az egy mondat amivel mindent az eszembe juttathat megint,amivel elkápráztathat,hogy emlékszik rá,ránk."Jaj,de divatos.....az a néni" És hiányzik,igen HIÁNYZIK Ő,hiányzik az életemből hiszen annyira rövid volt ez az egész,de mégis olyan hosszúnak tűnt,annyira imádtam,és tudom,hogy Ő is,mert mindig elmondta,mindig emlékeztetett rá!Sok az emlék,és eljutottam odáig,hogy vissza szeretném őket kapni,hogy újra akarom őket élni és újra akarom őket csinálni,és nem érdekle mit gondolnak mások,végre nem érdekel mit szólnának hozzánk,hogy mit gondolnának rólunk,csak az az egy érdekelne,hogy attól a pillanattól kezdve mikor ez megtörténik mindketten boldogok legyünk,és fogjuk egymás kezét,végig a városon,a vizslató szempárokon,és mi csak mosolygunk majd,mosolygunk,mert nem látjuk őket,kizárjuk,hogy létezne rossz,és ott leszünk csak Ő meg Én.

És így elmélkedve a szobámban,egy csöndes délutánon,nem csak a zene vidít,hanem Ő is,a gondolataim,és ez az,amiért IMÁDOK élni.