Kedves naplóm,

Sokat gondolok rá,hogy vajon mit csinálhat most,kikkel van,vagy éppen boldog-e,és miközben mégha ő az is lenne én elrontom ezzel az egésszel a kedvemet,mert nem fogom már megtudni,hogy kikkel van,hogy mit csinál,hogy boldog-e,minden vágyam az lenne,hogy megtudjam,azt hiszem.

Nem tudom.Biztosan érdekelne,és örülnék neki,ha írna vagy találkoznánk és mesélne,hogy mi van vele,hiszen régen ez volt a napi programom,mindennap erre vártam,az üzenetére,hogy meséljen,úgy érzem elég szoros volt a kapcsolatunk,és igaz,hogy eltelt már 17 nap,de még mindig alig bírom kiverni a fejemből,bár ez érhető hiszen túl hosszú volt az "Ő meg Én",de ha rá gondolok,már nem vágyom a régmúltra,hiszen ha rögtön eszembe is jut,hogy mennyire nem működött már a végefelé és,hogy mennyit szenvedtem miatta,millió alkalommal megtehettem volna,hogy azt mondom:"Elég ezt már nem csinálom tovább!" ,de nem tettem,mert szerettem,és azt hiszem ilyen a szerelem,ezt teszi az emberrel,hogy a saját boldogsága már nem is érdekli,a lényeg az,hogy az Ő élete boldogságban teljen és Te tudj róla,de mikor már ez sem megy,mikor már egyre kevesebbet beszéltek,mikor már érzed,hogy alig akar mesélni tudod,hogy változás következik,és tudod,hogy mi lesz a vége,de próbálod magad lebeszélni róla.Aztán megtörténik,vége lesz az egésznek és jól vagy,azt hiszed jól vagy.Aztán meglátsz egy képet róla,egy ajándékot amit tőle kaptál,a rózsád,a naplód ami a közös emlékeitekkel van tele,és a pólója...Veled maradt egy darabja,amit olyan szorosan szorítasz magadhoz,hogy az anyag csaknem elszakad,olyan szorosan szorítod,hogy az arcod beletemetkezik és könnyeid törlője lesz,aztán ránézel és szét hajtod,magad elé emeled és elképzeled benne,elképzeled mennyire imádtad,mennyire jól áll rajta,aztán elgondolkozol,vajon jó-e,hogy nálad van ez a póló?! Az ő illatával,az ezer emlékkel.Nem jó,hiszen csak most lett vége,mintha csak pár pillanat telt volna el azóta,hogy eltávolódtatok,de nem,rengeteg idő,és azt hiszem már jó,ennyi idő után talán,TALÁN eljött az a pillanat,hogy elő tudom úgy venni,hogy mosoly legyen az arcomon,hogy elmosolyodjakak a sok emléken hiszen mennyire jó volt,de nem vagyok benne biztos,ezért inkább még a szekrény alján tartom valahol,no meg,lehet,hogy el se venné tőlem ha átnyújtanám hiszen "én illata van" és azt úgy szerette,lehet,hogy nem akarná mégegyszer érezni,vagy csak nyúlna érte,kapnék egy hamis mosollyal ejtett "Köszi!-t" aztán rögtön a mosógéphez futna vele,és bárcsak megállna,visszasétálna és kivenné onnan,magához szorítaná,még érezné az illatom,még érezné a könnyeim sós ízét,és lehet,hogy az ő könnye is kicsordulna,de nem tudom,hogy szeretett-e annyira,nem tudom,hogy érdekelném-e még annyira,és a legrosszabb,nem tudom,hogy érdekelne-e,ha mindez megtörténne.Az igen mellett szavaznék,és amilyen bolond a szívem talán újra ölélné,és újra csókolná,aztán mikor végre észbe kapnék,megint vége és rájövök milyen volt régen,miért lett vége,és rájönnék mennyire naív voltam,megint,de közben még mindig az járna a fejemben,hogy "De Ő nem olyan,mint a többi fiú,esküszöm,ő tényleg nem olyan!"

Visszatérve a való életbe,azt mondják szép vagyok."Anyám,hol élnek ezek?!"-gondolom én,de aztán jön egy elejtett üzenet az exedtől,-akivel mellesleg barátok vagytok-,hogy hiányzol neki,és szeret,hogy élete hibáját követte el mikor elengedett,és ilyenkor kicsit megdobban a szíved,elgondolkozol azon,hogy vajon mit tettél,hogy tényleg így gondolja,hogy tényleg ennyire akar,hogy sír érted,hiszen azt mondják,hogyha egy fiú sír utánad  tényleg szeret,és ugye ott az a kérdés,hogy,"de ugyan honnan tudnám már,hogy tényleg sírt-e?!"Hát onnan,hogy előttem sírt,láttam az arcát,azt a lefelé konyuló tökéltes ajkakat,és elgondolkoztam,belegondoltam milyen lenne megint,újra csókolni,fogni a kezét és képeket csinálni,de vajon szabad-e már ilyenekre gondolnom,17 nap után vajon lehet-e? Tényleg lehetne?Az egyik pillanatban még úgy gondolom "Igen,persz,hiszen miért ne?!" a másikban meg azon töröm a fejem,hogy az én 17 napja elment szerelmem vajon mit szólna ehhez,hogy ilyen könnyen elengedtem,de talán nem érdekelné,úgy ahogyan én sem érdeklem,ígyhát a kérdés az,hogy készen állok-e egy új kapcsolatra,képes lennék-e tényleg új emlékekre vele,és a válaszom egyszer igen egyszer pedig egy halovány talán.

Mástól várom a segítséget,a válaszokat a fel nem tett kérdéseimre,de miért? ,hiszen ebben csakis Én dönthetek,egyszer az "egyszer élünk" van a szemem előtt másszor pedig a "nem tudom,tényleg kéne?!" .Állandóan ezen jár az agyam akárhányszor csak eszembe jut,de miért?! Talán azért,mert akarom,mert én is elképzeltem magunkat,úgy ahogyan régen,eszembe jutnak a közös idézeteink,az édes jóéjt üzeneteink,a csókjai forró íze,elképzelem ahogy régen képeket csináltunk,és elkézelem,hogy csinálnánk most,elképzelem ahogy mellettem fekszik és kezeivel az enyém után nyúl,hogy simogat,és melegséget érzek a gyomromban és akarva-akaratlanul mosolyra gördül a szám,amit tudom mennyire szeretett,hogy állandóan azzal csábítottuk a másikat,hogyan harapdáljuk,és a másik már alig bírta,így újabb csókok csattantak el.Imádtam a haját,amibe beletúrhattam,azt a felülmúlhatatlan érzést amikor lecsúszott a keze a derekamról a fenekemre csókolózás közben,igen,imádtam,eszméletlenül,és imádtam ahogy romantikáztunk,mégha csak üzenetben is történtek meg,imádtam ahogyan nekem ír,ahogy az érzéseit leírja nekem,imádtam ahogy hozzám beszél,és azt is imádom,hogy tudja mi az az egy mondat amivel mindent az eszembe juttathat megint,amivel elkápráztathat,hogy emlékszik rá,ránk."Jaj,de divatos.....az a néni" És hiányzik,igen HIÁNYZIK Ő,hiányzik az életemből hiszen annyira rövid volt ez az egész,de mégis olyan hosszúnak tűnt,annyira imádtam,és tudom,hogy Ő is,mert mindig elmondta,mindig emlékeztetett rá!Sok az emlék,és eljutottam odáig,hogy vissza szeretném őket kapni,hogy újra akarom őket élni és újra akarom őket csinálni,és nem érdekle mit gondolnak mások,végre nem érdekel mit szólnának hozzánk,hogy mit gondolnának rólunk,csak az az egy érdekelne,hogy attól a pillanattól kezdve mikor ez megtörténik mindketten boldogok legyünk,és fogjuk egymás kezét,végig a városon,a vizslató szempárokon,és mi csak mosolygunk majd,mosolygunk,mert nem látjuk őket,kizárjuk,hogy létezne rossz,és ott leszünk csak Ő meg Én.

És így elmélkedve a szobámban,egy csöndes délutánon,nem csak a zene vidít,hanem Ő is,a gondolataim,és ez az,amiért IMÁDOK élni.