2014.08.02. 11:40, mckvcsrka
Kedves naplóm,
Azt hiszem kezdek beilleszkedni,és az életem is végre a helyére áll.Igyekszem úgy viselkedni és állni a dolgokhoz ahogyan régen tettem,és megnyugtató az érzés,hogy vannak olyanok akikkel nem beszélek nap mint nap,vagy még talán hónapos rendszereséggel sem,szívesen látnak egy buliban és szívesen szórakoznak velem együtt,őszintén szólva nagyon jól esett az,hogy amikor beléptem az ajtón a nyakamba ugrottak és úgy köszöntöttek,egy "hiányzol" és egy "jaj de jó,hogy itt vagy,és láthatlak",viszont itt felmerül az a kérdés is,hogyha tényleg látni szerettek volna akkor miért nem írtak,hívtak,kerestek,hogy találkozzunk,mert esetleg,tényleg hiányzom nekik.Ezt a gondolatmenetet lezártam mielőtt bővebben el is kezdhettem volna,nem érdekel,örülök,hogy mindez megtörtént,hogy ott voltam abban a buliban és ahelyett,hogy mindenki hagyott volna a sarokban ülni,a társaság felé húzott és többen is,többször is beszélgettek velem huzamosabb ideig,és amiért ez tetszett az az volt,hogy nem én kerestem meg őket,hogy beszélgessünk,hanem ők jöttek oda hozzám,azt hiszem egy év után kezd minden visszaállni a rendes kerékvágásba,igaz még csak kis léptekkel is,de a cél felé tartok,hiányoztak és szeretném,ha ez az egész rendszeressé válna.
Kánikula van,hatalmas meleg amiből igazából még semmit nem érzékelek,mert itthon ülök bezárt ablakokkal a klimatizált lakásban.Talán furcsa lehet,hiszen nem sokan szeretik az ilyet,de én az esős időt részesítem előnyben,a tavaszt,az őszt.A legjobb kifogásom minderre annyi,hogy "jobban fel lehet öltözni",ami alatt annyit értek,hogy imádom a farmerdzsekis,farmernadrágos időt,talán a tavaszi születésemnek köze lehet mindehhez,nem tudom.
Tudniillik olyan lány vagyok,aki szerintem az átlagosnál is önbizalomhiányosabb,bár ezt senki nem szokta annyira észre venni akikkel nem beszélgetek éppen a képeimről,vagy akivel egyszerűen nem beszélgetek túl sokat...semmiről.Minden ott kezdődik,hogy nem voltam túl népszerű már az óvodában sem,rövidre fogva a szót,mindenki utált,és így teltek az általános iskolás éveim is,mígnem megtaláltam azt a lányt akivel már ovi óta ismertük egyást,de valahogy nem igazán vonzott a másik társasága,viszont valahogy megváltozott minden és kezdetét vette egy olyan életforma amibe mindig is tartoznom kellett volna.Hetediktől fogva,ő az a lány akire mindenbe számíthatok,és akiért az életemet adnám.
Ma már a középiskolás éveimet élem,túl vagyok az első kemény évemen,és következik a második ami csak mégkeményebb lesz.
Mindenki fél a középiskolától,van aki azért,mert egyedül és barátok nélkül megy,van aki azért,mert piszkálták régebben és nem szeretné,hogy ugyanez előforduljon vele mégegy iskolában,van aki szimplán a változástól fél,nos az utóbbihoz tartozom én.Félek minden fajta változástól,kisebbtől,nagyobbtól.A tanulmányaimat másik városban kezdtem ami durván másfél órára van,az otthonomtól,a választásom utolsó esély alapján történt meg,minden zavaros volt,és nehéz akkoriban,és még mindig nem értem meg azt,hogy egy 14-15 éves fiatal,hogy döntsön ésszerűen a további életéről,és arról,hogy melyik iskolában érdemes folytatni a tanulmányait,viszont szintén rossz ötletnek tartom azt,hogy mindezekről a szüleik döntsenek és a gyereknek ne hagyjanak választási jogot,valamint mégnagyobb butaságnak tartom azt,hogy a szülők elküldjék a 12-13 éves gyermeket messze az otthonuktól,kollégiumba és nyilvánvalóan hatosztályos képzésbe részesítsék őket,utóbbival semmi kifogásom,inkább a kollégiummal kapcsolatosan szeretném kifejteni a véleményemet,tapasztalataim alapján.Az elanyátlanodott hetedikesegtől kezdve a lázadókig vannak a kollégiumban,mindössze hatan,de már ez is sok(k).
Véleményem szerint egy 12-13 éves lánynak nincsen szüksége kínai nagyfal hosszúságú műkörmökre, valamint minden napos 2-3 zacskó chips és kóla fogyasztására,tudom ezekbe nekem nem lehet beleszólásom,és döntő jogom se,de ez azért mégis tragikus.Másrészről,életem legjobb napját éltem meg,mikor elmentem este zuhanyozni,és találkoztam egy hetedikessel,akiről akkor meg nem tudtam eldönteni,hogy már épp végzett vagy most készül csak fürdeni.Mivel a zuhanyfüggönyök el voltak húzva nem tudtam van-e valaki az első fülkében,nem volt.A hetedikes lány eközben rám köszönt és én visszaköszöntem,majd behúztam a függönyt és szépen nyugodtan letusoltam.Miután végeztem kijöttem a fülkéből,és arra figyeltem fel,hogy a hetedikes lány aki tíz perce köszönt nekem most döntött úgy,hogy elmegy fürdeni,ezért behúzta maga után a függönyt és azzal a lendülettél kinyújtotta a kezét a függöny oldalánál és a mellete lévő radiátorra ráhelyezte a véres tisztasági csomagját.Megdöbbentségemtől alig bírtam szóhoz jutni,talán még tátott szájjal is álltam ott,a lány kinézett a zuhany mögül,egyenesen rám,majd visszabújt és gátlások nelkül elkezdett zuhanyozni,kérdem én,az ilyen fiatalokat miért engedik el otthonról,ha láthatólag nem tud magáról gondoskodni,és ilyen trehány,talán nem is ez a megfelelő szó rá.
A másik megdöbbentő dolog az az,hogy a szobájuk éppen a miénk mellett található,tehát este nem sok esélyünk van a nyugodt alvásra egészen éjfélig.Egyik este,mikor az ablakunk nyitva volt,cigi füstöt éreztünk,de gondoltuk bárhonnan jöhet miért jönne éppen a kollégiumunkból,hát pár napra rá meglátogatott a nevelőnk és azzal a hírrel ajándékoztatott meg minket,hogy az elkövetők a hetedikes lánykáink voltak a szomszédból.Hat lányból egyeten egy volt aki tisztességesen viselkedett,aranyos,okos,és kedves volt,ő pedig,ha jól emlékszem kiköltözött.
A harmadik drasztikus közlendőm az lenne,hogy ezek az édes hetedikesek,a semmilyen stílusukkal nagyobb önbizalommal sétálnak végig az egész nagyvároson,mint amilyennel én bármikor is tudnék...
Igazság szerint imádok öltözködni és vásárolni,ennél jobban már csak fotózkodni imádok,de az emberek valahogyan nem látnak emögé.
Nem tudom,hogy én vagyok-e az egyetlen aki utcákat kerül csak azért,hogy egy vele egykorú banda mellett ne kelljen elmennie,és még így is lehajtott fejjel járkál,vagy az,akin,ha bármit is megdícsérnek -őszintén- nem hiszi el,és soha nem is fogja,ezen önbizalomhiányosságom miatt nem is tudok barátkozni,szeretnék,de nekem nem megy olyan egyszerűen,mint azt bárki más rajtam kívül megtudná tenni.Az a fajta lány vagyok,aki inkább elüldögél egyedül és csak figyeli,hogy mi történik körülötte,és nem unatkozik,érdekesnek találja,az a fajta lány vagyok aki örül annak,hogyha ráköszön az akivel tegnap egy asztalnál ültek,és örül,ha megkérdezik mi újság vele,de nem mer visszakérdezni,én olyan fajta lány vagyok,akinek,ha egyedül kell lemennie vacsorázni és látja,hogy tele van az ebédlő inkább sarkon fordul és még egy órán keresztül küszködik az éhségével.
Azt hiszem ezt teszi a velem egykorúakkal a társadalom,egyszer nem fogadták el,és utána úgy érzi,hogy már nem is fogják,a társadalomnak soha nem tudsz igazán megfelelni,de valahogy meg kell keresni azt a pontot,amikor azt mondod "Nem érdekel",és ha nem is sokkal,de elegendő önbizalommal rendelkezel majd ahhoz,hogy azt mondd,"Engem nem érdekel,hogy mit gondolnak rólam" !
Augusztus második napját töltjük,és sokkal tölt el az a tudat,hogy még 29 nap és vissza költözöm a kollégiumba,ahol rengeteg érdekes arc köszön vissza rám,ahol ezernyi szerelmes párt találok,és ahol a barátaimmal együtt élek,azt hiszem ez az egyetlen oka annak,hogy vissza húz a szívem,hiszen a barátnőmet,akit imádok,nem láttam másfél hónapig a nyári szünet alatt,mert nem tartózkodott otthon,iskola idő alatt pedig hét napból hatot együtt töltünk éjjel-nappal,és ez hiányzik.Hiányzik a sok nevetés,a késő esti boltba menetelek,két szelet sütiért,és a vásárlásaink is,hiányzik a város is,mert imádok ott lenni,valahogy leírhatatlan az az érzés amikor ott vagyok,csak egyszerűen otthon érzem magam,mintha eddig is oda tartoztam volna,imádom azt a várost,egyszerűen tökéletes.
Azt hiszem megtaláltam az otthonomat,a helyemet ahova tartozom,és úgy érzem mindenkinek erre van szüksége,szerető környezetre,igaz barátokra,akikre mindig számíthat,és akkor,majd mindenki úgy érzi,hogy otthonra lelt,és soha nem akar kizökkeni abból az életmódból!